PÜNKöSD
A húsvét utáni ötvenedik napon, így ebben az évben június 11-én, vasárnap ünnepli a keresztény világ a Szentlélek eljövetelét és egyben az egyház megalapítását, azaz pünkösd napját. A pünkösd elnevezés a görög pentekosztész, azaz ötvenedik szóból származik, és minden évben május 10-e és június 13-a közé esik. Pünkösdöt a keresztény egyház születésnapjának is tartják.
"Áldott szép Pünkösdnek gyönyörû ideje"
Piros Pünkösd napját ezer éve virággal köszöntik Európa sok országában. Magyarországon is újra piros betûs nap a Pünkösdhétfô. De mi is ez az ünnep? A hozzá fûzôdô népszokásokat réges-rég elfelejtettük. Vagy mégsem?Pünkösd napjára minden felébred. Abbahagyja a lusta nyújtózást a világ, ember és állat párt keres. Nedvektôl duzzadnak a levelek, zsong és zsibong az élet.
Jól tudták a régiek, ilyenkor meg kell állni egy pillanatra. A nagy nyári munkák elôtt ünnepelni kell. Köszönteni az új életet, imádkozni a bô termésért, gyermekáldásért. Erre szolgált a pünkösd, a húsvét utáni ötvenedik nap.A templomokban évrôl évre megemlékeztek errôl a napról, a lángnyelveket a pünkösdi rózsa szirmaival helyettesítették, a Szentlélek jelképeként fehér galambot repítettek szabadon. A lányok és asszonyok bíborvörös ruhába öltöztek, befont copfjukat a hagyomány szerint a bal vállukra kanyarítva, a férfiak felöltötték ünneplôjüket es kezdôdhetett a mulatság.
Néhány faluban még ma is élnek a pünkösdi hagyományok, játékok, az Alföldön a Pünkösdölés, a Dunántúlon a Pünkösdikirályné járás. A pünkösdikirály választás sajnos teljesen eltûnt, pedig a mai napig él a szólás: Rövid, mint a pünkösdi királyság. Kezdetben vitézi szokás volt, a katonák maguk közül választottak egy évre királyt. Ezt idézi Balassi Bálint verse:
"Áldott szép Pünkösdnek gyönyörû ideje
Mindent egészséggel látogató ege,
Hosszú úton járókat könnyebbítô szele"
A Pünkösdikirályné járás.
A legszebb kislányt választották meg kiskirálynénak, ami nagy tisztesség volt. Mise után házról házra jártak jókívánságokkal, versekkel, énekekkel köszöntve a háziakat, virággal szórták be a szobát. A játék végén a háziak megkérdezték a lányokat: Hadd látom a királynétokat édes-e vagy savanyú? Fellebentve a díszes kendôt megcsiklandozzák a kislány állát. Ha a királyné mosolyog, de a fogát a világért sem villanthatja ki, megnyugszanak a háziak, mert jó lesz a termés. Ekkor a háziak almát, tojást, kolbászt, pénzt ajándékoztak a jókívánóknak.
A törökbasázás
Egy 10-12 éves gyermeket beöltöztetnek selyembugyogóba, turbánt kötnek a fejére. Égetnivaló kölyköt választanak erre a szerepre, aki amúgy is rászolgált a verésre. Persze kitömik a ruhájeat szalmával, hogy ne fájjanak az ütések. Aztán összeláncolt kézzel vezetik végig a falun. Énekelnek, a basa ugrándozik, a fiúk meg zöld gallyakkal csépelik boldogan.
Pünkösdi esô
Májusi esô aranyat ér, de a pünkösdi esô ritkán hoz jót. Tartja a hiedelem
Pünkösdikirály választás
Amolyan legényvirtus volt, lovas versennyel, tûzugrással, tekézéssel. Aki a legderekabbnak bizonyult, egy évig ingyen ihatott a falu kontójára és minden mulatságra hivatalos volt.A pünkösd az udvarlás, párválasztás ideje. Ilyenkor enyhültek a szigorú szabályok, a leányok bátran mutatkozhattak választottjukkal.A szokások ma már kihalóban vannak, de az ember érzi, ünnepre, pillanatnyi csöndre, játékra, társaságra szükség van most is. Üzenetet hordoznak ezek az ünnepek, az ember és a természet szeretetét hirdetik, csupa olyat, amiben megkapaszkodhatunk és amik által továbbléphetünk. Most majd Pünkösdvasárnap és hétfô után, a keddek és szerdák hétköznapjaiban.
Bolondok napja
De nem kell mindent olyan gyorsan elkapkodni, különben is Darwin még meg sem született, tehát evolúció sem volt. Viszont a Fészbukot már kitalálták és Isten az üzenőfalon közölte az érintettekkel, hogy mikor mit teremtett. Mikor már Éva és Ádám is megteremtődött és a Fény meg a világosság mindent beborított, és mindenki kilájkolta magát, eljött a hetedik nap. Isten gondolta, hogy teremt még valamit, de akkor rájött, hogy minden készen áll. A kígyó viszont nem nyugodott, Ő még akart volna valamit. Isten azonban leintette, hogy már minden rendben van, ne nyüzsögjön, inkább pihenjen. De mivel Jó Isten volt, végül megszánta és így szólt, - Jól van én már befejeztem a munkát, de te folytathatod. Teremtsd meg a sört! Hadd viduljunk kicsit esténként, de vigyázz mert nem egyszerű a dolog, sokat kell vele bíbelődni... - A kígyó elgondolkozott, munka? probléma? - hát bolond vagyok én? - Na, így kezdődött!
Mikor Noé körbehajózta a Földet, hogy megszerezze a tengerhajózási jogosítványt, tapasztalatlanságában véletlenül eltévedt. Mindenhol csak víz és víz volt, sehol egy szárazföld. Az Úrhoz imádkozott, hogy segítsen rajta. De az Ég nagyon felhős volt és egy fénysugár se fénylett át a felhők között. Mikor aztán mégis kisütött a Nap olyan hőség tört rá és népére, hogy csak úgy ömlött a veríték róluk. - Bárcsak itt volna az én hűs pálmafám, hogy árnyat vessen rám... fohászkodott. - Ekkor megjelent a Galamb, csőrében egy zöld ággal. - Íme, közel a Föld! - De Noé nem vette a lapot és mérgében rákiáltott. - Hát elment az eszed? Ez még egy legyezőnek sem elég! Vagy tán várjam meg míg kinő belőle a pálmafa? - Majd lekapta a papucsát a lábáról és a galambhoz vágta. Az durcás lett és elrepült. Csak jóval később tért vissza, de akkor is csak az Úr parancsára, úgy megsértődött. A 18. században úgy hitték, hogy mindez áprilisban történt, bár találgatások még később is voltak, hogy elsején vagy másodikán. Mindez azonban a lényegen nem változtatott. Noé felesége egyébként, akinek a nevét még ma sem tudják, úgy, mint Mrs. Columbonak, rémesen felháborodott az eseten. - A hülyeséged miatt Noé, most újabb száz évet kell várnom arra, hogy megszabaduljak attól a rengeteg bolhától, ami már teljesen bevette magát a ruháimba! És akkor a molyokról még nem is beszéltem! - De hiába, mindez a lényegen már nem változtatott.
Athénban imádták ugratni egymást az emberek. Lucius Mestrius Plutarkhosz keresztbe-kasba utazta Kisázsiát és minden április elsején, teleírt egy pergamenlapot vicces történetekkel. Azért április elsején, mert e jeles napon történt meg vele a következő.
Marius, egy hadsereg élén Mithridatészhez készült, hogy Lucullussal megütközzék. Csatasorba állította seregét, ám amikor épp megütköztek volna hirtelen szétnyílt az ég, és egy lángoló ezüst színű tárgy ami leginkább boroskorsóhoz hasonlított a két tábor közé esett. Marius felkiáltott: Lucullus, Zeusz haragszik és hozzánk vágta ó a boroskorsaját! - Lucullus így szólt: Ne viccelj már Marius! Nem látod, hogy ez egy UFO? - Éppen április elseje volt, Lucius Mestrius Plutarkhosz pedig vidáman bevéste az első történetet könyvébe, melyet aztán Párhuzamos életrajzok címszó alatt publikált évszázadokon keresztül. Úgy mondják, hogy ez a csodálatos jelenség, Phrügiában történt.
A patak meséje
A patak szélén álldogáló bokor egyszer megkérdezte a locsogó pataktól:
– Mondd, hová sietsz, hogy sohasem állsz meg? Mi dolgod van tulajdonképpen?
– Elmondanám – felelte a kis patak –, ha versenyt futnál velem, mert hosszú történet ez, s nincs időm órahosszat beszélgetni. De, ha akarod, utam végén elmondom a folyóparti fának s megkérem, hogy üzenje meg neked egy falevélen.
A bokor örömmel beleegyezett, s várta, hogy mikor jön meg a falevélre írt üzenet. Nem sokáig kellett várnia, harmadnap odaérkezett a Természet postása, a szél, s a bokor ágai közé hajította a folyóparti fa üzenetét. Köszönt is, de nem állt meg, hiszen még messzi út várt rá, erdőkbe, kertekbe, hegyek tetejére vitte a rábízott faleveleket.
A patakparti bokrok kíváncsian hajoltak össze lombjaikkal, valamennyien tudni akarták, mi van a levélben? Kérték is társukat, hangosan olvassa el a levelet. De várniok kellett, míg kisüt a nap, mert bokortársuk már bizony öreg volt, s csak napfénynél tudott olvasni. Mikor aztán a nap kisütött, megtanulhatták végre, hogy miért olyan sietős az útja a pataknak?
– Egyszer régen, nagyon régen, négy testvér élt a földön: négy kis forrás. Nagyon szerették egymást, boldogan éltek együtt a hegy tövében, csak azon búsultak, hogy nem vándorolhatják be az egész világot. Öreg barátjuk, a hegy, azt tanácsolta nekik, hogy az egyik induljon világgá, s ha hazajön, mesélje el a többieknek, hogy mit látott.
Így is történt. Nagy búcsúzkodás, sírás-rívás közben útra kelt a kis forrás, miközben a hegy, a szél s az erdő jó tanácsokat kiabáltak utána. Az otthonmaradt három testvér pedig egyre várta, hogy visszajöjjön. De hiába várták, elmúlt egy év, elmúlt kettő, 204elmúlt három, a forrás még mindig nem tért vissza. Amikor aztán a negyedik évben is hiába várták, elhatározták, hogy egyikük elindul s megkeresi. Igen ám, de hol, merre, mikor már negyedik éve nem hallottak róla semmit? Így töprengtek, szomorkodtak, amikor váratlanul egy madár szállott le hozzájuk, s kéretlenül is megszólalt:
– Nagy hírt hozok nektek a testvéretekről! Akár hiszitek, akár nem, már nem forrás ő, hanem tenger! Olyan nagy és olyan hatalmas, hogy három hét alatt sem tudok átrepülni a partjai között. Ő már nem jöhet többé közétek, de nagyon vágyik utánatok, s ezért arra kér, hogy ti menjetek hozzá.
Egyéb se kellett, az egyik forrás rögtön útra kelt, s ment, amerre a madár vezette. De ő sem jött vissza, sem egy, sem két, sem három év múlva, helyette is a madár jött el a negyedik évben.
– Akár hiszitek, akár nem, folyó lett a ti testvéretekből! Nagyon vágyik már utánatok, kér, hogy menjetek el hozzá…
Amikor idáig ért a bokor az olvasásban, megszólalt a patak:
– Egy percre megállhatok, a végét már én mondom el. Amikor ezt meghallottam a madártól, én is útra keltem. Patakká változtam, s azóta is mindennap elszaladok folyóvá lett testvéremhez. Legkisebb testvérem, a forrás üzenetét viszem a folyóhoz, ő pedig a tengerhez. Így élünk mi négyen azóta is együtt, így szeretjük egymást továbbra is, s így fogjuk szeretni, amíg világ a világ
A világ teremtése (japán)
Az isteni szerelmespár, Izanagi és Izanami egymáshoz simulva álltak az égbolt lebegő hídján, a szivárványon, és azt találgatták, vajon van-e alattuk a mélységben föld. Fiatal istenek voltak: az utolsó istenpár. Az ég és a föld ekkor már végtelen idők óta megvolt: az idők kezdetén úgy keletkezett, hogy a kaotikus tojás, amelyben In és Jo , férfi és a női őselem együtt feküdt kettévált. Ekkor született az első isten is, akinek Izanagi és Izanami az ükunokája volt. Az ifjú pár, kíváncsiságát kielégítendő, megfogta és a mélybe hajította az Ég Ékszerdárdáját, amely a földre esett, és belőle jött létre az óceán, az óceán egy kis cseppjéből pedig Onogorio szigete ahova az isteni szerelmesek leszálltak, hogy ott szeressék egymást. Egyesülésükből először a japán szigetek, utóbb a Nap istennője, holdisten és Föld isten született meg - meséli a japán eredetű mítosz. Legkisebb gyermeküknek, a tűz istenének világra jöttekor Izanami elégett, és leszállt az alvilágba. Kétségbeesett férje követte, és könyörgött feleségének, térjen vissza vele a földre. Az istennő engedett a kérésnek, de feltételül szabta házastársának, hogy mialatt felkészül az útra, nem szabad ránéznie. A férfi nem állta meg, hogy rá ne pillantson imádott hitvesére, és úgy megijed feleségén végbement változástól, hogy rémületében visszamenekült a felső világba.
A bölcsesség titka
Egyszer egy fiatalember megkereste Szókratészt, és megkérdezte, hogyan tehet szert bölcsességre. Szókratész megkérte a fiatalembert, hogy menjenek be a közeli tóba. Amikor a víz négy láb mély lett, Szókratész hirtelen megragadta a fiatalembert, a víz alá nyomta, és ott tartotta. Az úgy gondolta először, hogy az egész csak vicc, és nem állt ellen.
Ám mikor már percekig a víz alatt volt, kétségbeesetten kapálózni kezdett, hogy egy kis levegőhöz jusson. Végül Szókratész elengedte őt. Miközben a másik prüszkölt és levegő után kapkodott, a görög bölcs ezt mondta neki: „Ha ugyanolyan erősen vágysz a bölcsességre, mint a levegő után, akkor semmi sem állíthat meg, hogy a birtokába juss.”
A tanulság:
Ugyanez érvényes a céljainkra is. A feladatunk az, hogy égő vágyat ébresszünk magunkban és tápláljuk a lángját, szünet nélkül azokra az előnyökre, elégedettségre gondolva, melyekben részünk lesz, ha céljainkat elérjük.
Beszélő fák
Élt egyszer egy dombtetőn három fa. Gyakran beszélgettek, elmondták egymásnak álmaikat, vágyaikat. Az első fa egyszer így szólt:
- Belőlem egy kincsesláda lesz. Megtöltenek majd arannyal, ezüsttel és sok sok drágakővel. Külsőmet is megfaragják, mindenki csodálni fogja szépségemet.
A második fa is elmondta vágyát:
- Belőlem hatalmas hajót fognak ácsolni az emberek. Császárok és királyok fognak utazni rajtam, hogy bejárják a Föld minden zeg-zugát. Utasaim biztosnak fogják érezni magukat rajtam!
A harmadik fa is beszélni kezdett:
- Szeretnék magasra megnőni, hogy az erdő legmagasabb fája legyek. Az emberek mindenhonnan látni fognak engem a dombon, én pedig arra fogok gondolni, hogy nagyon közel kerültem az istenhez és a mennyek országához. Minden idők legmagasabb fája lesz belőlem, az emberek örökké rám fognak emlékezni.
Elmúlott néhány év, jöttek a favágók. Megnézték az első fát és az egyik ember azt mondta:
- Ez a fa nagyon erős, ha kivágom, biztosan megveszi tőlem az asztalos -, és nekifogott, hogy a fát kivágja. A fa nagyon boldog volt, mert tudta, hogy az asztalos belőle kincsesládát fog készíteni.
A második fánál is megszólalt egy favágó:
- Ez egy nagyon magas fa, a hajógyárban biztosan jó pénzt fogok kapni érte. - A második fa is boldog volt, érezte, hogy álma beteljesült. Nagy hajót fognak ácsolni belőle.
Amikor a favágók a harmadik fához értek, az nagyon elszomorodott. Úgy érezte reményei szertefoszlottak. Egy favágó megszólalt:
- Ezzel a fával nincsenek terveim. Kivágom és anyagát elteszem.
Az első fából az asztalos egy jászolt készített. Betették egy istállóba és megtöltötték szénával.
A második fából egy kis halászcsónak készült. A fa reményei, hogy fedélzetén császárok és királyok fognak hajózni, széjjelfoszlottak.
A harmadik fát szálfákká vágták össze és darabjait egy sötét helyre rakták.
Sok év múlott el és a fák már megfeledkeztek álmaikról. Egy napon egy asszony és egy ember jött be az istállóba ahol az asszony egy gyermeket hozott a világra és a kisdedet elhelyezte a szénával telt jászolba, amely az első fa anyagából készült. A fának eszébe jutott egykori álma és rájött arra, hogy a világ legnagyobb kincsét őrzi.
Ismét elmúlott sok sok év és néhány ember beült egy csónakba, amely a második fa anyagából készült. Az emberek közül az egyik fáradt volt és elaludt. Nagy vihar tört ki és a fa arra gondolt, hogy a belőle készített csónak képtelen lesz ellenállni a hullámoknak. Az emberek felébresztették alvó társukat, aki felállt, a szél felé fordult és elkiáltotta magát: ,,Béke veled!". A vihar egy csapásra elmúlt. A fa, amelynek anyagából készült a csónak, rádöbbent arra, hogy fedélzetén a királyok királya tartózkodik, aki képes volt még a legerősebb vihart is lecsendesíteni.
Végül valaki jött, vállára tették neki a harmadik fa szálfáiból készített keresztet. Terhét egy város utcáján vitte, ahol az emberek szidalmazták és gúnyolták őt. Amikor megálltak, az embert felszögezték a keresztre amit azután felállítottak a dombon. A harmadik fa rádöbbent arra, hogy álmai neki is megvalósultak, erős maradt, magasan áll egy domb tetején, és nagyon közel került istenhez mert Jézus testét hordja magán.
Amikor úgy látod, hogy a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan azt elgondoltad, jusson eszedbe, hogy az istennek tervei vannak veled. Ha hiszel benne, meg fog ajándékozni terved megvalósításával.
Mind a három fának álmai valóra váltak, talán nem éppen úgy, ahogyan azt egykor elképzelték. Mi sem tudhatjuk, hogy az istennek milyen tervei vannak velünk. Még, ha olyanok is, amilyennek nem vártuk, mert az ő útjai kifürkészhetetlenek.
A hegedű és az öreg vonó
Volt egyszer egy öreg hegedű és egy öreg vonó, akik véletlen folytán találkoztak, együtt megszólaltak, és úgy gondolták, hogy jó nekik együtt lenni, jó lenne örökre így maradni. De az öreg hegedűnek volt már vonója, és a vonónak is hegedűje. De az élet szigorú rendet rakott, mindenki menjen oda ahol eddig volt. Nem törődött azzal, hogy két szívet is összetör. Sírtak mind a ketten. Gazdái unták már a vonó nyafogását, és mérgükben kihajították az ablakon. Kihajították, de pont annak az ablaknak elibe, ahol a hegedű emlékezett különös szerelmére, és ettől az emléktől gyönyörű dalra fakadt. A vonó egy ideig hallgatta, fájt neki, hogy nélküle is megtalálta öreg szerelme a hangját, és bánatában elvonszolta magát a nagy folyó fölé a hídra. Már majdnem sikerült átdobnia magát a korláton, mikor megszólította az élet. El akarsz dobni magadtól, pedig mikor üresnek éreztél, megmutattam neked a legszebb kincsemet a szerelmet, mikor vigasztalanul sírtál, kedvesed ablaka elé kísértelek, hogy reményt nyerj a hangjából. Te mégis a hídra jöttél, hogy vízbe ölj, eldobva magadtól mindenféle esélyt.
